Várom a pillanatot mikor újra elém lépsz, rám mosolyogsz, kérsz, majd ismét elmész. Hiányzik ez a fajta kedvesség. Arcodon sosem láttam könnyeket, sem borzongató félelmet. Mindig csak mosoly ült rajta. Ó hová tűnt az Ő kedves arca? 

Miért nem mosolyogsz rám többé? ... csak ülök némán, s halkan kérdem én: Miért nem maradhatott még?!  Ahogy a fényképét nézem, lassan peregnek a könnyek, felidézném a hangját, de már nem cseng oly szépen.  Nézem a képet, s látom mosolyogsz, de nem úgy mint régen. Arcodon most fájdalom ül, nem látom hogy boldog lennél. Mintha szemedbe könny szökne, pedig csak a képed nézem.Nem tudom visszafolytani a könnyeket, gyomromban szoros csomó keletkezett. Zokognék, és érted kiáltanék, ha meg is hallod, visszatérnél?!  Elmennék érted bármerre is jársz, megfognám kezed és vissza vezetnélek. Szeretném hinni hogy ismét találkozunk, hogy visszatérsz és kérőn mosolyogsz rám. Bánom hogy sosem mutattam, igen is fontos vagy. Bánom hogy sokszor bántottalak, és Te akkor is csak az rám nevettél. Bármit megtennék csak hogy megváltoztassam a jelent, de nem tehetek semmit sem, csak ücsörgök egymagam, képed szívemhez szorítom, mintha átölelnélek, s halkan "füledbe" súgom: Szeretlek.