Tisztán emlékszem, mikor 8 éves voltam láttam a televízióban hogy mennyi ember hal meg autóbalesetben, betegségben, drog miatt és más egyéb módokon. Akkor teljesen megvoltam győzödve arról hogy Velem és azokkal akiket szeretek ez soha nem fog megtörténni mert az én Istenkém vigyázni fog ránk, és én is nagyon óvóm a szüleimet és a tesómat. Mindig megpróbáltam a jóra törekedni, jó gyerek voltam, nem ártottam senkinek sem, mert úgy hittem akkor Nekünk sem esik majd bajunk....
~.~
Szép őszi reggelre ébredünk. Én és húgi iskolába, óvodába készülünk Anyával.Látom hogy Anya nem olyan mosolygós mint lenni szokott. Szívéhez kap és hátra rohanunk hogy szóljunk a testvérének. Hányingere van, és szédül. Biztosan csak elkapott valamit. Gondlom én. Húgomat nyugtatgatom mikor Anya és nagynéném felén igyekeznek majd elindulunk először az óvoda felé.
Anya egész úton rosszul van. Nem szeretem ha rossz a kedve. Húgit beadjuk az óvodába engem pedig felraknak az első buszra ami az iskolába megy.
~.~
Anya kórházba kerül. Nagyon sokat nyaggatom Aput hogy bemehessek Anyához, de Apa azt mondja nem lehet, mert oda ahol Ő van, nem engednek be gyerekeket. Amikor ezt kérem tőle, mindig sírni kezd. Biztos hiányzik neki Anyu. Nekem is nagyon hiányzik. Alig várom hogy haza jöjjön végre.
Ajándékot készítek neki, rajzolok néhány aranyos dínót neki és oda adom Apunak hogy amikor megy be hozzá a kórházba adja neki oda.
Pár nappal késöbb... nagyon csúnya álmom van. Apukám fogja a kezében a rajzaimat amiket Anyunak készítettem és sír. Az eső szakad és egy sír mellet áll aminek a fejfája egy gyönyörű kereszt tele koszorúkkal egy kis kápolna környékén.
Az álomnak vége szakad, és végre felébredek. A nappaliba szaladok, papírért és tollért. Kihúzom Anyu és Apu közös fiókját és meglátom a rajzaimat amiket Anyunak készítettem. Értenyúlok és érzem hogy vizes. Eszembe jut az álmom, de nem akarom felfogni. Véletlennek tekintem. Lehet Apa leöntötte és nem mert nekem elmondani. Biztosan így történt.
~.~
Egy szép estén összegyülik a család, de Anyu még mindig a kórházban van. Nagyon sokáig fent vagyunk, táncolunk, és játszadozunk a unokatestvéremékkel. Olyan boldogan ücsörgünk a homokózóban, őszintén szólva Anya eszembe sem jut.
Amikor táncolni kezdek Apa odajön hozzám és azt mondja hogy beszélnie kell velünk. Nem reagálok rá rosszul, kérem hogy modja most. Kézen fog engem is és a húgomat is és mamával együtt a nappaliba megyünk. Apa az ölébe ültet minket. Mama mellette áll és figyel minket. Mosolyogva csillogó tenkitettel nézek fel Apura. Ő csak ennyit mond: "Tudjátok Anya kórházba került és sajnos..." Ennyit tudott mondani mert sírni kezdett. Ekkor én is sírni kezdek, mert tudom mit akart ezzel mondani...Anya meghalt.
Teljesen legyendültem, elhagyott minden erőm, fel álltam és abban a pillanatban összestem. A zokogás nem marad abba, nem tudtam, nem akartam felfogni amit Apa mondott.
Nem vehettem részt a temetésen, az összes barátom ott volt, csak Én nem. Nem tudom mi történt vele, hogy miért nem köszönt el.
Miért hagyott itt engem?
~.~
Most itt vagyok 16 évesen. És már tudom hogy a dolgok nem úgy működnek ahogy én azt gondolom. 8 éves voltam mikor mind ez megtörtént attól a pillanattól kezdve én már nem hittem semmiben. Elveszítettem az életemből a legfontosabb személyt. Az Édesanyámat. Megfogadtam hogy soha nem akarom látni a sírt, de muszáj volt meglátogatnom. Mikor kimentem és megpillantottam a kis kápolnát azt a gyönyörű keresztet és a sok koszorút a szívem összeszorult. Az álom igaz volt...a szívembe mély fájdalom hasított, és álltam ledermedve. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam megmenteni. Nem vigyáztam Rá eléggé.
