Kedves naplóm!Fáj hogy ott hagytam mindent, bár semmi nem volt az enyém. De ott hagytam.  Végül is nem bánom, itt most szabad vagyok. Nincs senki aki megmondja mit tegyek, aki helyettem alakíthatja az életem. A magam ura vagyok. És ezt élvezem. Napról napra úgy érzem, megtaláltam a helyem. Csend van, nyugalom. Senki nem zavar. Végre, Egyedül...lehetek. 

Olyan csodás, kis patak parton ücsörögve, a nap átszűrödik a fák lombjai között, madarak dalát hallgatva nézem ahogy az apró kis kavicsok a vízbe pottyannak és gyűrűket fonnak maguk köré. Egyszerűen tökéletes. Éjszaka csak a hold fénye világítja be a kicsiny kis erdőt, csillagokat lesve utazom a múltba. Nem mintha hiányozna, csak elgondolkodom azon, miért nem jöttem el korábban? Miért nem kezdtem el itt az életem előbb? Itt mindenem meg van... kivéve...egy ember, egy társ. Akivel beszélgethetnék, akivel megosztok minden élményt. Akivel együtt nézhetem éjjel a csillagos eget, akivel a patak parton csendben ücsöröghetnék.

A hold ismét rám világít, nem hallok zörejt, sem éneket, látom ahogy a csillagok lassan potyognak a föld fele...Vagy mégsem? Mostmár érzem, Könnyeim hullanak a hold fényében. Rá kellett hogy jöjjek,nincs senkim sem , már a madarak sem dalolnak nekem. Csak a magányos szelet hallom ahogy sír, mert ő is egyedül járja az útját, magányban, pont úgy mint Én.