Kedves Naplóm!

Miért van az hogy mikor megtalálom a boldogságot, valami tönkre teszi?Miért van az hogy már törött szívemet még apróbb darabokra lehet tőrni? Eddig tudtam őszintén nevetni, most pedig minden egyes apró mosolyomban látszódík a fájdalom.

Körbenézek és nem látom mást csak rajtam röhögő arcokat, mindenki látja mennyire fáj, mindenki engem figyel miközben lassan hullok térdre és zokogok. Minden ember csak egy szánalmas kis senkit lát bennem, mert hagyom hogy ennyire elragadjon mind az mi egykoron a boldogságot jelentette.

Nincs ki fogja kezem, és felsegítsen. Csak ülök a sötétben az ördögi arcok körének közepében. Szárnyaim véresek, menekülnék, de félek. Szívem hevesen ver, szememből ismét könny bukkan fel. Mit tegyek vajon merre menjek? 

A sok rémes arc közül felbukkan egy nyugodt kedves mosoly. Látom közeledik, óvó kezét nyújtja felém. Próbálom Őt elérni, de minél közelebb próbálok hajolni annál messzebb megy. Mostmár tudom, végleg elvesztem. Innen már Ő sem menthet meg. Eltűnt végleg és én magamra maradtam. Az arcok egyre távolodnak. Már ők sem röhögnek rajtam. Már csak az üres sötétvég vesz körül, átjár a rémület s a kín, lassan leereszkedek, majd zuhanni kezdek.

Hatalmas vörös lángok zárnak egy kör közepébe, hol a fájdalom még keservesebb. Felállok s a lángok gyűrűjébe vetem testem, s hagyom hogy végleg felemésszen.